A Narancs

Gergőnek

Fárasztó nap volt, kezdhetném ezzel, de nem teszem, hisz halálosan unalmas beköszönés lenne. Ugyan kinek nincsenek fárasztó napjai mostanság? De nem ez a lényeg, hanem az az eset ami minap a konyhába menet megtörtént velem.
Leszögezném, hogy akármi megtörténhet velünk, méghozzá akármikor, akármilyen közönséges tárgy által.
Szóval ennek tudatában éljünk!

Meleg és száraz levegő volt a lakásban, a konyhába érve, már automatikusan nyúltam a kávéfőző felé. Rutin feladat. Ekkor pillantottam meg a Narancsot a reggelizőasztal közepén árválkodva. Kicsit fonnyadt volt már, bőre halvány és kissé már ráncos is. Ellenálltam. "Nem kell nekem gyümölcs. Nem is kívánom. Különben meg, mit is kezdhetnék egy aszalódásnak indult "valaha naranccsal" én...Én aki friss és lédús gyümölcsökkel teli ültetvényen jártam álmomban."
Küzdöttem, de a kémia és a reflex már beindult menthetetlenül. Nyelvem hegyén éreztem a narancs zamatát. Nem volt mit tenni.

( A következő részleteket teljes bizalommal osztom meg a publikummal, máskülönben nem tenném, hisz a következő jelenet még a négy fal között is arcpirítónak bizonyult; belegondolni is szörnyű volna ha ennek analóg vagy digitális nyoma maradna. Szóval kellemetlen, na.)

Rávetettem magam a Narancsra. Először a "ruhájától" fosztottam meg. Aztán gyors és heves mozdulattal kettétéptem a húsát. Ennek hatására sárga, fémes csillogású leve végigcsordult a csuklómon. Végignyaltam nehogy rácsöppenjen a ruhámra, több se kellett: mint a vér ízét megízlelő vámpír, vérszemet kaptam. Kiszívtam a Narancs levét, felemésztettem a húsát. Szétszórt héja és fehér bundája árulkodott csak arról,hogy valamikor volt egyáltalán. Kéjesen megtöröltem a számat, kezet mostam. Soha nem esett semmi ennyire jól. Feltöltődtem a sejtek szintjén, a lelkek szintjén.

Ne feledjétek..néha az ember hihetetlenül vágyik valamire, maga sem tudja hogy mire. A megvilágosodás a birtoklás pillanatával együtt következik be.