ismét φιλοσοφία

Az aggodalomról:

Sokszor érzem, úgy, hogy annyira aggódok valamiért vagy valakiért, hogy a nyakcsigolyáimban hatalmas nyomást érzek, olyat, mintha elpattanna pillanatokon belül valami nagyon létfontosságú szerv, vagy másképpen:

én vagyok olyankor aki "vállán tartja a földet, mint Atlas" /K.D./

Egyedül a művészetért érdemes élni ezen a bolygón, meg egy forró fürdőért, ami ellazít, vagy egy korty borért, ami felhevít, vagy egy odaadó kar öleléséért ami megvigasztal...ezen kívül nincs élet, csak a robot van, a kenyérharc, az ócska szöveg, a pletyka, és a számkivetettség. Meg ott vannak az emlékek, amikből az ember összerakhatja azt, amit méltóságnak és önbecsülésnek nevezünk.

Nem vagyok egy aggastyán, aki többet élt át, mint bárki más a földön, én csak én vagyok...én vagyok akit tudja mit jelent aggódni...

Jobb híján "Megnyugszom abban, hogy az ostobáké a föld. A bölcseket nem bírja el.” /K.D./

A Narancs

Gergőnek

Fárasztó nap volt, kezdhetném ezzel, de nem teszem, hisz halálosan unalmas beköszönés lenne. Ugyan kinek nincsenek fárasztó napjai mostanság? De nem ez a lényeg, hanem az az eset ami minap a konyhába menet megtörtént velem.
Leszögezném, hogy akármi megtörténhet velünk, méghozzá akármikor, akármilyen közönséges tárgy által.
Szóval ennek tudatában éljünk!

Meleg és száraz levegő volt a lakásban, a konyhába érve, már automatikusan nyúltam a kávéfőző felé. Rutin feladat. Ekkor pillantottam meg a Narancsot a reggelizőasztal közepén árválkodva. Kicsit fonnyadt volt már, bőre halvány és kissé már ráncos is. Ellenálltam. "Nem kell nekem gyümölcs. Nem is kívánom. Különben meg, mit is kezdhetnék egy aszalódásnak indult "valaha naranccsal" én...Én aki friss és lédús gyümölcsökkel teli ültetvényen jártam álmomban."
Küzdöttem, de a kémia és a reflex már beindult menthetetlenül. Nyelvem hegyén éreztem a narancs zamatát. Nem volt mit tenni.

( A következő részleteket teljes bizalommal osztom meg a publikummal, máskülönben nem tenném, hisz a következő jelenet még a négy fal között is arcpirítónak bizonyult; belegondolni is szörnyű volna ha ennek analóg vagy digitális nyoma maradna. Szóval kellemetlen, na.)

Rávetettem magam a Narancsra. Először a "ruhájától" fosztottam meg. Aztán gyors és heves mozdulattal kettétéptem a húsát. Ennek hatására sárga, fémes csillogású leve végigcsordult a csuklómon. Végignyaltam nehogy rácsöppenjen a ruhámra, több se kellett: mint a vér ízét megízlelő vámpír, vérszemet kaptam. Kiszívtam a Narancs levét, felemésztettem a húsát. Szétszórt héja és fehér bundája árulkodott csak arról,hogy valamikor volt egyáltalán. Kéjesen megtöröltem a számat, kezet mostam. Soha nem esett semmi ennyire jól. Feltöltődtem a sejtek szintjén, a lelkek szintjén.

Ne feledjétek..néha az ember hihetetlenül vágyik valamire, maga sem tudja hogy mire. A megvilágosodás a birtoklás pillanatával együtt következik be.

jereváni kikelet

Nagy Andrásnak


Még nem is szóltam ezen a fórumon lakóhelyem váltásáról. Bizony, bizony...a vadregényes Kárpátokból, akarom mondani vadregényes Lőverekből sorsom a jereváni rónaságra, akarom mondani mesterséges bércekkel tűzdelt rónaságára vezérelt. A lakás kedvenc pontja számomra a konyha, ahol magamhoz veszem a sajnos nem kevés koffein és nikotin adagomat.Főleg este szeretem, amikor fokhíjasan pislákolnak felém az ablakok kancsal fényei. Amerre a szem ellát ablak, hol fényes, hol sötét. Csak sejteni lehet, hogy az ablakok mögött emberi élet zajlik. Némelyik mögött lehet, épp egy csecsemő sír fel, némelyik mögött pedig talán egy lehellett távozik a panelfalakon keresztül a láthatatlan szférákba. Az egyik szemközti ablakban gyakran ég a lámpa. A falon pedig egy népművészeti tányér van, tisztán látszik. Ez a tányér ilyen távolságból sokáig hasonlított egy emberi fejre, ami éppen a mi ablakunk felé bámul rendületlenül..no mondom szép, megvan az állhatatos és legendás kukkolónk. De a fej napok múltán sem mozdult, lehetett este 11 óra vagy hajnali 5, mindíg meredten figyelt..mozdulatlanul. Sokáig tartott mire beazonosítottam tányér voltát. Talán ő az én személyreszabott Homokemberem. Épp Csáth Gézát olvasok, mert tanulmányt kell írnom egy művéről a főiskolán pszichoanalitikus szempontból. Nos, Csáth mesternek van egy novellája, amiben az elalvó gyermekek ágya végén ott ül mindíg a Homokember..bár apa megmagyarázta, hogy az csak a vizeskancsó, a gyerekek mégis rendíthetetlenül azt állították, hogy az bizony a Homokember. A Homokember tényleg valódi volt..nem vízeskancsó..mindenkinek az ágya végén ott ül a sajátja, vagy az ablakból nézi saját tányérfejű követője. Csak ezt lelkiismeretnek és tudatallatinak, vagy éppen elfojtásnak szokták nevezni az okosok..
Szóval az ablakok..amik mögött csak sejteni lehet az életet, ott vannak mindenütt, mint bebázodótt lárvák őrzik a benne lakók pillanatait. És ez engem roppant mód zavart. Hisz a családiházas övezetben, megannyi jel utal az életre, füstölő kémények, fűnyírók zörgése, betonkverő, hisz Pista éppen újrabetonozza a járdát az udvarban..ezzel szemben új otthonomban csak apró neszek, a plafonon átszűrődő székcsikorgás árulkodik az élet bármilyen formájáról. Meg a nénik..akik jelenlétét végig érezni lehet, a kukucskálónyílások környékén, mikor elvonulok ajtajuk előtt. De a mítosz a napokban megtörni látszott, sőt meg is tört igazán. Apró dolgokért indultam ugyanis a boltba, tej, kenyér, herz szalámi...ahogy azt a marketingszakemberek kreatívan kitalálták..és magamba burkolózva keltem át a nagy megszilárdult kátrányfolyón, amit úttestnek nevezünk. Meleg délután volt, a tavasz első moccanása, 16-17 celziusz fok körül lehetett a levegő hőmérséklete. És mik vettek körül engem? Emberek. Mindenhol, mint a föld alól előbújó rovarok, elleptek mindent. Az omladozó vakolat alatt iskoláskorú lányok egy csoportja állt, az utakon pedíg csak korzóztak és korzóztak az idősek, bottal vagy anélkül. Társasági életet éltek, megmozdultak. Mintha megannyi csipkerózsika ébredt volna fel hosszú-hosszú álmából. Elleptek mindent.
Bebizonyosodott, hogy a jereván olyan hely, ahol valahol az ablkatenger mögött felsír egy csecsemő, enni kér, és nem sokkal arréb pedig egy lélek száll felfelé, ismeretlen szférák felé törekedve..

rég nem írtam..tudom

Rég nem írtam, mert tanultam és nem volt ihhhhlet..de most írok, mert van miről. A hal a tortán című műsorról fogok írni. Kedves olvasó! Nyílván furccsálod a dolgot, ne tedd.
Van ugyebár ez a műsornak nevezett izé. Azért hívom izének mert sokszor a kultúra alsó határát sem képes elérni. Az esetek többségében börtönviselt "celebek", szilikonszájú tyúkok, és szemrevaló vagy kevésbé szemrevaló médiaszemélyiségek kisded játékát teszik közzé eme fórumon; a főzésmint olyan- ürügyén. Ki kit gyaláz-aláz meg játék eltompult agyú proletároknak estéről estére. DE!!! Vannak még csodák a kereskedelmi televíziózás szikkadt sivatagában is. A múlt héten olyan nevek főzőcskéztek, mint Udvaros Dorottya és Koltai Róbert. (ott volt még Kapocs Zsóka, Vince Ottó és Farkasházi Rékai is..mellékesen) Én a KoltaiRobis vendéglátást láttam. Halál humoros volt, már az is, ahogy a remegő jobb kezű művész kiméri a dobott kanál cukrot a masszába, és olyan bájosan halászta ki a tojássárgáját a fehérje közül. Szóval egyszerúen humoros volt.!!!Nem ordenáré, hanem jólesően mulattató. Ha már szeretünk kukkolni, akkor kukkoljuk ezt. Kukkoljuk,ahogy a Nemzet egyik színésze leeszi magát sodóval. Mert még azt is viccesen teszi. Ez az egyik. A másik pedig egyenlőa kereskedelmi televíziózás szupergalaktikus csodájával. A bulvár leadja vágatlanul, ahogy Koltai Robi verset mond. Ezt már nem hittem el! Leadja, ahogy verset mond egy színész. Nincs bugyuta karaoké vagy dzsááákuzzi parti, a színész azzal örvendezteti meg vacsoravendégeit amihez ért. Nagy csoda ez, kedves embertársaim. Nagy csoda. Egészen ellágyultam. Csak remélni tudom, hogy ez nem csak egy "mi is tudunk kultúráltan szórakoztatni: osszátok be" epizód volt! Nem kell nekünk összeterelt senkiházik serege, akiknek szájukba lett rágva, hogy főzzé bazzeg és mocskold a másikat...
Vannak még csodák.

Új kötelező

karácsony felé...

Karácsony felé az ember mindenféléken gondolkodik..valamikor mosolyogna, valamikor sírna azokon a dolgokon, amik épp eszébe jutnak. Nekem a következők:
Akik elmentek..
akik elmennek egyszer és nem lesznek többé
akiket szeretek de nem tudom kimutatni úgy ahogy megérdemelnék
akik elesettek
akik elgyengültek
akik megöregedtek
akik tönkrementek
akik soha nem lesznek már olyanok, mint rég
akiket bántottak
akikkel múlik az idő
akik hiányoznak
akik rosszindulatúak, és ártanak, sebeznek
akik nem tudják mit-mért tesznek..
akiknek mindig fogni kéne a kezét
Rájuk gondolok..de nem sírok..mert az erős ember nem sír...legalábbis nem vallja be...

ülünk a vonaton..és kész

szfk-t tanulok és jólesik rápillantani erre a képre...Kinga meg én Szombathelyről hazafelé leszívott aggyal...:D