Emlékszem, amikor a Mónival kimentünk majálisra..nagyon picike volt..én osztottam az észt..mekkora vagány volt..mintha a világot adnám neki azzal, hogy kimegyek vele a vursliba..fogtam a kezét, mint jó testvér..Fel akart ülni a dodzsemre..be is vettettünk magunkat egy szép metállila darabba. Azt még hozzá kell tenni, hogy ez a dodzsem nem sima mezei példány volt, hanem egy olyan spéci verzió, aminek a közepén egy zombi féle bábú volt felnyársalva és annak is neki lehetett menni..(micsoda szolid kis móka) Az én hős húgom nagymellénnyel becsücsült mellém, és elkezdődött a menet. Kormányoztam ezerrel , ütköztünk, koppantunk, frontális.stbb:) Arra lettem figyelmes, hogy a Móni egyre csöndesebb és egyre jobban kucorodik felém..Amikor megközelítettük a zombipofát elsírta magát..és nagyon félt. Próbáltam nyugtatni..de azt hajtogatta, hogy szálljunk ki, legyen már vége! Hihetetlen, de ha most erre a kis semmi történetre visszagondolok, nekem támad sírhatnékom. Milyen pici volt az én kis Húgom és milyen védtelen, és én hogy próbáltam őt megóvni...Igazi gyerek, igazi könnyekkel..
Két lány..
Testvérek....
Május elsején..
valamikor nagyon régen, a mostani időszámítás előtt...
magány
13 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése